“cikk” a suliújságba, remélhetőleg meg is jelenik majd…
A csend (The Silence), 1963
rendezte Ingmar Bergman
operatőr Sven Nykvist
Hogy mi az az Ingmar Bergman, nem próbálom meg leírni. Lehet kiderülne, hogy nem is tudom. Vegyük ezt a filmet most önmagában, elvonatkoztatva attól, hogy ez egy híres trilógia egyik része, meg mennyi a háttérinfó róla, meg a maga idejében mi botrányt kavart. Talán annyit, hogy a rendező kicsit unta a dialógust, és hát, tud ő anélkul is. Az az igazság, hogy sok jót nem mondanak róla. Leggyakoribb felfogás az, hogy semmi értelme, a másik véglet meg néha fanatikus. De aki látott már Bergman filmet, élvezni fogja, megkockáztatom, hogy jobban is, mint az előzőeket.
Csend. Hogy ilyenkor ki mit érez, alkattól és szituációtól függ. Sok mindent meg lehet látni benne, ebben az esetben. Szembeszökőbbek az ellentétek, és ha túl sok a nagyon jól beállított műfeny, groteszk figurák lesznek belőle. (Aki esetleg egy előzetesbe belekukkant, megérti, mire akarok kilyukadni.)
A film egy vonatjelenettel indul. A főszereplők (két lánytestvér, Eszter és Anna valamint az utóbbi fia, Johan) megállásra kényszerülnek egy idegen városban. A neve Timoka, mellesleg azt jelenti hogy a hóhéré. Eszter halálos beteg, értelmiségi, és vonzódik nála fiatalabb, csinos hugához, akinek minden vágya férfit fogni az új helyen. Sikerrel.
A kettejuk közti konfliktust (megtestesült Intellektus és a vele szemben állo Érzékiség) csenddel és néha egy-egy éles, rövid párbeszéddel jelenítették meg. Johan csak tengődik a kihalt szálloda folyosóin, és a gyerekek szokásos őszinte hozzáállásával utánozza azt, amit lát. Játékpisztolyozik, banyaképet fest a nagynéniről, és a punch and judy jatékával aztán végleg betesz a háborúnak és a veszekedésnek. A filmben végig érzékeljük hogy ő az Ártatlanság képviselője, ahogy távolrol figyeli a vonaton a harci eszközöket és az utcán a tankot. Körülbelül hátborzongató.
Fontos elem, hogy a helyi nyelvet egyikőjük sem érti (és senki sem fogja, a rendező maga találta ki). Ez teszi lehetővé, hogy Anna olyan előszeretettel feküdjon le az idegen pincérrel, és panaszkodjon neki. Eszter szavakat tanul, a Bölcsességet pedig a nyájas, de bamba kiszolgáló jelképezi. Érdekes életfelfogása van neki is, de nem lövöm le a poént.
Hemzsegnek a szimbólumok és a filozófikus kérdések, főleg a halállal kapcsolatban, ez tényleg bergmani, nem hagyhattam ki. Nyilvánvaló, hiszen a keret a ketyegés, és Eszter haláltusája betölti az üresen és csendben maradt helyeket. Egyedül, otthonától távol adja ki a lelkét, nagy fájdalmak között. Önpusztítás, minden részről, na meg egymás pusztítása, a háború, a tank az ablak alatt, mintha csak azt mondaná, ha én nem öllek meg, meghalsz magadtól is, órák kérdése (esetleg közben megölök valaki mást). Az utolsó út (a városba érkezés) is erre utal, és még sorolhatnám.
Sosem békülnek ki, nincs heppiend. Nincsen szeretkezős jelenet a fiatal pincér és Anna között. Akit csábít a homo incesztus, annak is csalódása lesz. A gyereket sem becsteleníti meg senki, bár ráfoghatjuk, hogy vannak utalások.
Azoknak ajánlom, akik bele tudnak nézni a csendbe, és nem az akcióra, hanem az akció mögötti rezgésekre kíváncsiak. Meg azoknak, akiknek csorog a nyáluk a tökéletes képi beállításokra. És hangulatra. Tömény kemény halálhangulatra, vér, sikoly és goth vagy emo világfájdalom nélkül.
